Figyelem magam. Viszonyulásaimat a körülöttem lévő eseményekhez. Vannak napok, amikor minden működik körülöttem, minden átölel, simogatóan folyik. Vannak napok, amikor semmi nem működik. Hogyan van ez? Mi az oka?
Ha valamit nem szeretek, feszültséget okoz bennem. Ha pl.: fáradtan ébredek, és így kezdek dolgozni, nem szeretem azt amit csinálok. Majd hirtelen azt veszem észre, hogy lassabban halad az idő, nem működik az egerem, elrontom a leveleimet, rám ront egy ügyfelem. Ekkor már daccal és haraggal teszem a dolgom. Meg akarom csinálni azt, amit aznapra elterveztem, de a bennem lévő feszültség és akarat ellen áll a cselekvésnek. Nem sikerül a vacsora, borongós arccal jön haza a párom, rossz híreket hoz a gyerek, és sorolhatnám. Küzdök, mert az akaratom, felülírja az érzést, „ez nem a te napod, hagyd, hogy elteljen…”
Aztán vannak kerek napok, amikor minden az ellenkezője. Szépen és gördülékenyen teszem a dolgom, szeretem azt, amit csinálok, a bennem lévő képességeket, a viszonyulásomat, magamat, hogy mennyi ötlet, és energia szökken elő belőlem. Szeretem a vasalást, a takarítást, a leveleimet, az embereket, akikkel dolgozom. Nincs bennem ellenállás, harag, stressz, csak áradok a napommal. Ilyenkor megmaradnak energiáim, hiszen nem kell saját magamat legyőzve akaratomon keresztül olyan dolgot csinálnom, aminek teljesen ellenállok.
Milyen szép lenne az élet, ha minden nap, minden órában csak olyan dolgokat tehetnék, amit éppen akkor szeretek.
De miért ne lehetne minden nap minden órája ilyen? Ki mondja meg, hogy csak a kedd a vasalás napja. Mi történik, ha néha hideg vacsorát eszünk? Ki szabályozza, hogy minden nap ugyanazon az útvonalon mehetek dolgozni? Ki dönti el, hogy egy levél várhat-e vagy sem? Ki dönti el, hogy olyan munkát végzek, amit már az első perctől kezdve utálok? A válasz minden esetben az én… De ha én határozhatom meg a dolgaimat, és megvárhatom a jókedvemet, a szeretet teli érzést, ami ahhoz kell, hogy kedves legyen a levél, hogy isteni finom legyen a vacsora, hogy sima legyen a párom inge, miért nem ezt teszem?
Ki dönti el, hogy lehet-e így élni? A válasz megint csak az ÉN. Szeretet kérdés. Szeretem-e annyira magam, hogy vállalom? Szeretem-e annyira a családomat, hogy nem teszek eléjük kényszer vacsorát, félig vasalt holmit? Szeretem-e magam, és a környezetem, hogy sziporkázóan dolgozom? Szeretem-e annyira magamat, hogy be merem vallani, ma rossz napom van, és kérem, legyenek velem türelmesek…
Elgondolkoztam azon, hány ember küzd azzal, hogy nem szereti a munkáját. Hány ember jár be dolgozni céltalanul, ötlettelenül, utálva a kollegáit, a főnökét, az aznapi feladatait. Hány asszony főz naponta kényszerből ételt a családjának, és hányan nem merik bevallani, ez nem az én napom… Az év 365 napjából mennyit mondasz ilyennek? Az év 365 napjából mennyit engedsz magadnak jókedvben, szeretettel, életörömmel letelni? Az év 365 napjából mennyi az, amikor szereted magad?
Utolsó kommentek