Furcsa jószágok. Egyrészt szükségesek, mert általuk jelenik meg a gondolat, kimondásukkal teremtek kapcsolatot, jönnek új információk. Hivatásukat betöltve alkotnak új eszméket, tanításokat. Lázítanak, vagy lecsendesítenek, mutatnak, vagy eltitkolnak, kíváncsivá tesznek, esetleg megelégedetté. Megrezegtetik a levegőt, életet adnak az ürességnek, írott formájukkal, kalligrafikus ábrákat jelenítenek meg egy felületen, ezáltal állandó mozgásban tartva a világot.

Mennyire törékenyek! Abban a pillanatban ahogy kimondtam, leírtam, elvesztik jelentőségüket, elillannak a változással, mégis abban a hitben ringarjuk magunkat, hogy megoldásokat kapunk általuk. Azt az érzetet keltik, hogy összekötő kapocsként állnak az én és a te, a mi között, holott gyakran többet ér egy pillantás, egy ölelés, egy gesztus.

Szavak. Üresen csengenek, ha a bennem zajló érzelmeket, intuíciókat osztom meg valakivel, képtelenek visszaadni azt a folyamatot, azt a sokszínűséget, amit hordozok. Profán egyszerűségük lecsupaszítja belső világom árnyalatait, gyakran ismételgetve üressé válnak elvesztik a csillogásukat, a megélés adta tüzet, gyászt vagy könnyedséget. Kimondásukkal hamissá válik a való, bonyolulttá az egyszerű, rideggé a szép.

Gyakran érzem, a csönd a legkifejezőbb eszköz arra, hogy megmutassam mindenemet. Kár, hogy ezt a kommunikációs formát manapság kevesen érzik.