Smaragdtábla

Kislánykoromban a Karácsonynak különleges hangulata volt. Nagyanyám hetekkel az ünnep előtt elkezdett sütni. Hagyománya szerint minden családtagnak a kedvenc süteményét sütötte. A leveles pogácsák, a hájas tészták hajtogatása napokig eltartott. Nagyapám legfőbb kuktaként ült a konyhai kis sámlin, verte a habot a rézüstben, törte a diót, keverte a krémeket, és dünnyögött az orra alatt: „Jaj anyókám, megint túlköltekezel.” December 24.-re elkészült a házi szaloncukor, kisült a gubarúd, halmokban illatoztak a hájas kiflik, jöhetett a fadíszítés. Ezt a műveletet többnyire én csináltam nagyapámmal, de a vatta hópihék elhelyezése és a giccs vagy nem giccs vita miatt nagyanyám az utolsó pillanatban átrendezte az addig tökéletesnek tűnő mesterművet. Majd kötelező délutáni szieszta következett, amit soha nem pihenéssel töltöttem, mert annyira izgultam az ajándékok miatt, hogy inkább ágyban torna lett belőle, de muszáj volt, így megtettem.

Délután, a cserépkályhára felakasztott, előmelegített ünneplőruha felvétele előtt, nagyanyám egy hatalmas lavórban végigcsutakolt, közben karácsonyi dalokat énekelt, és mesélt Jézus születéséről. Ez a rítus soha nem maradhatott el, ugyanúgy hozzátartozott az ünnephez, mint a mákos guba. Majd kitessékeltek a feldíszített szobából, mondván, hagyjuk, hogy a Jézuska nyugodtan odakészítse az ajándékait.

A karácsonyok különlegességét az adta, hogy az unokatestvérem nagyszülei ugyanabban az utcában laktak, így természetes volt, hogy összegyűlt az egész nagycsalád. Egyik legemlékezetesebb élményem az volt, amikor a tőlem 9 nappal idősebb unokafivéremmel az udvarról akartuk meglesni az elhúzott függöny résein át, hogyan dolgozik a Jézuska. Annyira izgultam, hogy remegett minden porcikám, ahogy a csikorgó hóban lopakodtunk az ablak felé, és szinte képtelen voltam belesni a függönyrésen, inkább futottam a kert legtávolabbi zuga felé.

Minden évben csengettyűszóra érkezett a csoda. Körbeálltuk a fát, bontogattuk az ajándékokat. 

Varázslat volt, mint ahogy az is, hogy közben észrevétlenül kinyílt a 12 személyes, faragott lábú, nehéz étkezőasztal. Felkerült rá a hatalmas hófehérre kikeményített damaszt abrosz, az ünnepi vacsora. Nagyon szerettem hallgatni a felnőttek beszélgetését, beszippantani az étel illatát, dúskálni az ajándékokban. Mivel sokan voltunk, többnyire anyámmal egy ágyban aludtam el, a hatalmas paplan alatt, még utoljára számba véve a kincseket.

Másnap este a férfiak ultipartija következett, az unokatestvérem nagyszüleinél, ahova talán egyszer engedtek be kibicelni, de az annyira belém égett, hogy az óta is itt őrzöm az emlékét. Kör alakú asztal mellett ültek a férfiak, pálinkás poharak, süteményes tányérok társaságában, hol vidáman, hol komolyan, hol élcelődve, hol rikoltozva, miközben újabb és újabb osztások mellett megállt az idő. A délután kezdődött játszma mellől anyám vacsorázni hazavitt, majd lefektetett, de szinte soha nem sikerült ébren megvárnom a férfinép hazatérését. Másnap, a kócos 11 órai kávé mellett anekdotáztak a lapjárásról, a szerencse forgásáról, és arról, hogy melyik ultit sikerült megfogni.

Nekem gyermekkoromban álom volt a karácsony. Illatos, angyalos, hagyományokkal telt, hidegen ropogós, orrcsippentős, cinkeetetős, és nagyon bársonyos. Nagyanyám karácsonyi haláláig tartott. 11 éves voltam, amikor Karácsony másnapján lefeküdt aludni, és reggel nem ébredt fel. Vele együtt eltűnt a hagyomány, és szétröppent a nagycsalád is. Mindenki máshol ünnepelt.

Mégis ezeknek a karácsonyoknak a hangulatát a mai napig őrzöm, ebből építkezem, és minden évben, amikor körülálljuk a feldíszített karácsonyfát, édes-szomorúan belém költözik a régi szép idők hangulata.