Mókus őrs
Voltam kikapcsolódni pár napot. Bükkszentkereszt. Az erdő szó szerint karnyújtásnyi távolságra. A friss levegőt szinte harapni lehetett. Csend, az az igazi… Csak a madarak füttyögései, rikoltozása, szárnyaik rezdülése, a szél surranása az ágak között, szó semmi, zaj semmi... A nap legnagyobb részében a csendet is vágni lehetett. Néha már az is zavart, ha nekem valami szükségletemből adódóan ezt a csendet meg kellett törnöm.
A hajnalok párás nehéz hűvösébe először az égi vándorok nyüzsgése vitt örömöt, majd fél 6, és 6 óra között megérkezett reggelizni a Mókus őrs. Többnyire hárman voltak, és én lélegzet visszafojtva figyeltem őket. Ketten terepszínű anorákban, egy, aki bátor, vörös színű kezes lábasán fehér mellénykét hordott.
A terepszínűek, vékony farokkal, kicsit kisebb mérettel, a vörös, lompos farkú nagyobbacska. A 2-3 méternyire lévő fenyőkről fogyasztották a még zöld tobozok bizonyos részeit, és nagyon vonzó volt számukra a fenyők mellett meghúzódó mogyoró bokor csoport is. Bártan nyüzsögtek a fák ágain, ügyet sem vetettek rám. Persze ha itt voltak szinte levegőt sem mertem venni, annyira lenyűgöztek a tenyérnyi jószágok. A terasz, ahonnan néztem ezt a reggeli csodát, korláttal van körülvéve, szinte ráhajlanak a fenyők ágai. Egyik reggel a terepszínűkből a legbátrabb még a korláton is végigbillegtette a farkát. Olyan érzésem volt, ha felállok, megfoghatom. Csodálatosak ezek a reggelek. Feltöltenek, kitágítanak. Hálás vagyok, hogy megélhettem.
Utolsó kommentek