“Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.”
(Gustave Thibon)
Sokáig azt gondoltam, hogy az irigység bűn. Ha felmerült bennem ez az érzés, azonnal eltereltem, mert bennem élt nagyanyám és anyám intelme… Ne irigykedj, az nem szép dolog.
Pedig ez az érzés, merem állítani mindenkiben benne van, és azt hiszem egy hiányt tükröz. Nem irigyelünk mástól semmit, ami nekünk megadatott. Teljesen mindegy, hogy valamilyen képességről, elért eredményről, tulajdonról szól, olyan valami, ami nekünk hiányzik.
Más kérdés, mit teszünk azért, hogy meglegyen, és az is, miért kell magam önbecsülését rombolnom azzal, hogy irigységet táplálok a szívemben.
Mert az irigység rombolás. Azzal szembesít, hogy a másik elért valamit én nem tudok, ezért kisebb vagyok, mint Ő.
Úgy döntöttem szembenézek a bennem lévő halmazzal, és felvállalom. Meghívtam egy barátomat, akit a sikerei miatt irigyeltem, és nagy levegőt véve elmondtam, mennyire irigylem érte.
Magam is meglepődtem, hogy szavaim nem vádként, hanem dicséretként csengtek, arról szóltak mennyire értékelem azt, amit csinál. Én folyamatosan a bennem lévő irigységről beszéltem, Ő ez alatt azt érezte, büszke vagyok rá, és értékelem a tetteit.
Megnyílt, és arról kezdett beszélni mennyi nehézséggel néz szembe nap mint nap, mennyi kétség és dilemma van 1-1 döntése mögött. Megértettem a sikere mozgatórugóit, és megértettem mekkora árat fizet érte.
Elmúlt az irigységem… beleláttam az életébe. Lényeges dolgokról beszélgettünk, és közelebb kerültünk egymáshoz. Milyen furcsa… azt hittem megbántom, ha kimondom, féltem a saját rossz érzésemtől. Felvállaltam, megújult, kitisztult kapcsolatot kaptam helyette.
Van még pár irigységem. Gyorsan mindenkinek bevallom, hátha újabb barátokat szerzek vele, miközben megkönnyebbül a lelkem.
Utolsó kommentek