A legnehezebb akkor hinni, amikor az élet ellenem játszik. Amikor azt tapasztalom, hogy bármerre lépek, bármit csinálok, akadályokba ütközöm. Ilyenkor a kicsi énem pánikba esik, zokog, kiabál, dacol, ellenáll, és az életéért könyörög. Ekkor megkérdőjeleződik minden, amiben hinni tudok, még az is, hogy kell-e egyáltalán a hit. Ilyenkor nincs más, csak az anyag, a félelem, az akarat.

Ha működik körülöttem a világ, ha van mozgásterem, könnyű hinni a világ rendjében, a sorsom vezetettségében, és abban, minden úgy van jól, ahogy van. Az akadályok lebénítanak. Ilyenkor az egyetlen kiút, hogy megállok, és hagyom, egy ideig ne történjen semmi. Pokoli nehéz megállítani a negatív gondolatokat, átforgatni először semlegessé, majd egy kívülálló szemével ránézve a helyzetre megtalálni a valós okát a kudarcaimnak. Van, hogy napokig, hetekig tart, mire beáll ez az áldott állapot. A semlegességből való pozitív elmozdulás, ismét cselekvésre késztet, de már jó irányba, hittel telin, és békével. Belátva, hogy a helyzet, amiben vagyok, a saját cselekedeteim, a saját hozzáállásom eredménye, és csak én vagyok képes kimászni belőle. Ha meg akarom változtatni, cselekednem kell. Ha megteszem, valami éteri segédlettel új ötleteim lesznek, megtalálom azt, ami eddig is jelen volt, csak a saját félelmeim nem engedték meglátni. Egyszerű lesz minden, és a helyére kerülnek a dolgok. A hitem is.