Gyerekkoromban a csodák birodalmában éltem. Tátott szájjal jártam bábszínházba, ahol, ha elkezdődött az előadás és elsötétedett a nézőtér, eggyé váltam a mesével, annak izgalmaival, varázslatával. A családi legendáriumban ma is őrzi anyám azt az esetet, amikor annyira felzaklatott a hőscincér hősködése és a gonosz pókasszony ármánykodása, hogy sírógörcsöt kaptam, és ki kellett vigyenek a nézőtérről. A jegyszedő nénivel sokáig vigasztaltak, hogy visszatérjek a földre, és ismét képes legyek élvezni a mesét. Imádtam a cirkuszt, abban is a bűvészeket, ahogy kirántják a színes kendőket a kalapból, vagy virágot a sétapálcából. Féltem a boszorkáktól, és áhítattal olvastam a tündérmeséket. Számomra a világ (főleg az ágy alja) tele volt manókkal, akik csínytevéseikkel bosszantották, vagy megnevettették a gyerekeket. Varázslat volt nagyanyán süteménye, mert olyan földöntúli finomságot csak egy tündér képes a tányéromra tenni, de varázslat volt az is, ahogyan apám összeépítette a bababútoromat.
Talán valahol az általános iskola alsó tagozatában veszett el az álom. Nem tudom hova lett, egyszer csak megkeményedett a világ. Időnként elvesztettem a ruháimat, a tolltartómat, ezért kikaptam. Fontosabbak lettek az osztályzataim, mint a tündéreim. Kevesebbet láttam a nagyszüleimet, többet az orvosokat, megszűntek a hanyattfekvős felhőnézések, helyette pontos időbeosztással éltem, hogy jusson idő kórusra, szakkörre.
Mégis feltűntek az életemben mágusok. Olyan emberek, akikben volt lelkesedés, tetterő, bölcsesség, és képesek voltak előteremteni a nevetést akkor is, ha mindenkinek lógott az orra. Varázsoltak ünnepeket, ripsz, ropsz jó illatú ágyneműt. Időnként ellopták a máskor végeláthatatlan hosszúnak tűnő 45 percet ameddig egy tanóra tartott.
Volt olyan varázsló az életemben, aki tündérlányt varázsolt belőlem a szeretetével, és volt olyan, aki az édesapám halála kapcsán érzett fájdalmamat tudta feledtetni velem. Aztán voltak, és vannak gonosz manók is, akik kivarázsolják a szatyromból a piacon a tárcámat, akik nem adják meg a kölcsönt, boszik, akik letye-petye pletykálkodnak a hátam mögött hamisságokat kiabálva.
Időközben felcseperedtem, és úgy tűnik lassan én is kaptam csillámokat a bosziság tudományából. Olykor látom megcsillanni szemekben, …”mit művel ez a nő?”… amikor olvasok egy írásban, vagy szembesítek értékekkel, hamis ábrándokkal, vígasztalok, emberi kincseket bányászok, amikor asztalra kerül az ünnepi ebéd. Ilyenkor jó boszi vagyok. De tudok lenni gonosz is mások szemében, amikor lefülelem a tolvajokat, megregulázom a pletykálkodókat, és helyre teszem a csúsztatásokat.
Milyen különös az élet! Úgy lettem ismét a mese része, hogy észre sem vettem. Olyan észrevétlenül csusszant körém, ahogyan gyerekkoromban elvesztettem. Közben nagy utat jártam be, az életemben és magamban is. Úgy tűnik soha nem is voltam máshol, mint a saját mesémben.
Ilyen és ehhez hasonló írásokat találsz az Abrakadabra c. újságomban.
Utolsó kommentek