A csend tele van izgalommal és feszültséggel. Semmi, és mégis minden lehetőség ami üzenni tud számomra. Benne van minden hang, zörej, ütem, ritmus, csörrenés, és dörrenés. Kérdés és válasz, remény és félelem. A csend félelmetes, ha várom valami rossznak a bekövetkezését. Megnyugtató, ha békességet hoz felém. Várakozásteli, ha élmény közelít, feszültségteljes, ha robbanni készül.
Milyen törékeny, mert sokszor elég egy apró percegés, hogy megzavarja. Milyen erős, mert sípok, dobok, nádihegedűk hangja is kevés, hogy áthatolhatatlanságát megtörje.
Van külső. Elvileg. Nem tudom elképzelni, hogy létezik az élhető világnak olyan része ahol teljes csend lenne...
Aztán van a belső. Itt is nehéz olyan teret találni, ahol érezhető a csend. Sokszor a bennünk élő zajok, amik gondolatok formájában jelennek meg, vagy lüktetés, feszültség pulzálás alakját öltik, elviselhetetlenebbek mint a külsők. a bennünk élő csend a béke. Amikor a testünk működése kiegyensúlyozott, amikor nem tolulnak fel gondolatok, érzések, feszültségek, amikor szó szerint nyugalom vesz minket körül.
A szó a zajok, a dinamikát hozzák, a csend a nyugalmat. Mégis valami érthetetlen oknál fogva ragaszkodunk a zajokhoz. Külsőhöz, belsőhöz egyaránt. Érezni, megélni, nyugalomban lenni félelmetes. Talán ezért kellenek annyira a zajok. Elnyomják a félelmeinket, az érzéseinket, állandó pörgésben tartanak, hogy ne kelljen befelé figyelve megélni a nyugalmat.
Utolsó kommentek